A mozigalaxis ÅrzÅi
Tarantino prózai debütálása Hollywood másod- és harmadvonalbeli, a mozinézÅk többsége számára névtelen hÅsei elÅtt tiszteleg.Â
A történelem titánjairól, a kultúra gigászairól általában nem feledkeznek meg a krónikák. De mi a helyzet mindenki mással? A âfutottak mégâ, a âlehetett volna belÅle bármiâ, az âott volt minden kilométerkÅnél, de két szót sem szóltâ és a âhátsó kertjében teremtÅ fantáziával alkotott egész dolgos élete során, a faluhatáron túl azonban sosem merészkedettâ kategóriák héroszaival? A derékhaddal, a gyalogsággal, amelynek sok-sokezer tagja â humanista hitünk szerint â mind megérdemelne legalább egy nagyregényt? Azzal az igazságtalansággal, hogy az Å emléküket, egyedi és egyszeri alakjukat nem Årzi meg senki és semmi sem, együtt lehet élni ugyan, de csak ha el tudunk viselni a szánkban valami eltüntethetetlen, áthatóan kesernyés aromát. Quentin Tarantinónak még az ellenségei is a javára könyvelhetik el, hogy Å bizony a leghatározottabban elutasÃtja ezt a fajta létezési gyakorlatot. Teszi hát, ami tÅle telik: levitézlett filmcsillagoknak kÃnál műveiben új esélyt, celluloidtekercseket gyűjt és Los Angelesben filmmúzeumot vezet, podcastokban zengi a múlt méltatlanul vagy okkal, de vitán felül árnyékba borult vitézeinek himnuszát, Volt egyszer egy Hollywood cÃmű filmjével pedig két évvel ezelÅtt komplett emlékművet avatott, amely a (filmipari) másod- és harmadvonalak a többség számára névtelen hÅsei elÅtt tiszteleg. De ahol emlékmű van, ott lennie kell a művet láthatóvá faragó kéznek és a mű tárgyát, a gyöngyöt a mélyben, a létezés végtelen óceánjaiban megpillantó szemnek is. A Volt egyszer egy Hollywood regényváltozata, Tarantino prózai debütálása mindenekfelett errÅl a kézrÅl és szemrÅl beszél â ami döntÅ különbség a filmváltozathoz képest.
Comments are closed.