Mi a te fiaid vagyunk, és te mégis számítasz a hűségünkre?

Akira Kuroszavának sikerült az, ami csak Akira Kuroszavának sikerülhetett. Sikerült a KÁOSZ-ról egy kristályos szerkezetű filmet csinálnia, sikerült egy „nemzetietlen” (távol-nyugati) témából vérmesen nemzeti filmet csinálnia, sikerült egy időtlen, majdhogynem allegorikus történetből történelmi (és mégis allegorikus) filmet formálnia. Egyáltalán, sikerült egy agyoninterpretált színdarabból teljesen új szemléletű filmet csinálni, a NO-színház intimitását és a háborús kalandfilmek monumentalitását ördöggolyókként egymásba illesztenie, már jólismert jeleiből valódi jeleneteket teremtenie; és egyáltalán, sikerült ilyen öregen ennyi pénzt elköltenie – egy olyan filmre, melyben egy aggastyán értelmetlen cselekedeteinek és halálának körülményeit mutatja be; ráadásul ez az ótestamentumi istenségre emlékeztető agg – aki megátalkodottan istentelen –, mélyen vallásos menyét arról próbálja meggyőzni a film legszebb égboltú jelenetében, hogy Buddha rég elhagyta ezt a gonosz világot.

Sikerült neki – és ez a legcsodálatosabb tette mind között – az égboltot, a napot, az alkonyt, a felhőket engedelmes statisztákká bűvölnie, az „időjárást” – e kiszámíthatatlan elemet, meg-jósolhatatlansága miatt a káosz-elméletek jellegzetes modelljéül szolgáló fenomént – háttérként úgy használnia a filmben, ahogy más mondjuk a zsebkendője után nyúl, ha tüsszent.

Mindez sikerült neki, és ez lenyűgöző. Csak egyetlen dolog nem sikerült neki (panteisztikus világképével nem is sikerülhetett), s talán el is szontyolodik egy pillanatra, ha belátja, hiszen egyik, talán legfontosabb célja volt ez: nem sikerült a poklot ábrázolnia.

[…] Bővebben!

Filmvilág blog