– A Rocktérítő át meg át van szőve improvizált és cinéma direct-módszerrel készültjelenetekkel. Milyen volt az eredeti forgatókönyv, illetve milyen eltérést mutat a kész film a forgatókönyvhöz képest?

– Forgatókönyv egyáltalán nem is volt, csak egy elképzelésünk, hogy milyen lesz a film, de az menet közben nagyon sokat változott. A Rocktérítő alapvetően egy hatvanas évekbeli francia irányzat, a „camera-stylo” szellemében készült, vagyis kamerával írtuk a filmet. Egy operatőr kollégám és barátom, Klöpfler Tibor akkor már jó ideje mindenhová magával vitt egy VHS-videokamerát, többek között az „új hullámos” (de nem szeretem ezt a kifejezést!) együttesek koncertjeire is, és passzióból forgatott, ha kellett, ha nem. A film a Neurotic együttes vezetőjének, Pajor Tamásnak a személyisége köré épül, akinek különös, karizmatikus lénye nagyon megragadott. Úgy érzem, hogy amit ő csinál, a Neurotic-zene, illetve azok a számok, amiket dobozgitáron egy házibulin lenyomott, rövid életű dolgok, és hogy jó lenne archiválni, dokumentálni az általa képviselt jelenséget és a zenét. Az én elképzelésem az volt, hogy lehetőleg véleményalkotás nélkül, objektíven mutassam be azt az életérzést, hogy ez van ma Magyarországon. A leírt filmterv mottójául egy Andy Warholról szóló anekdotát választottam, amelyet így kapásból sajnos nem tudok pontosan idézni. Warholt egyszer megkereste egy fiatal filmes és beszélt neki az új filmtervéről. Azt mondta, hogy azokról a felsővárosi, középosztálybeli idős hölgyekről akar filmet csinálni, akik a macskáikkal élnek egy lakásban, és azt akarja megmutatni, hogy ez milyen szomorú. Erre azt mondta Warhol, hogy ne azt akarja megmutatni, hogy ez milyen szomorú, csak azt, hogy ott élnek a felsővárosban a macskáikkal.

[…] Bővebben!

Filmvilág blog