Új-Hollywood fenegyerekei közül Scorsese épített legtudatosabban a filmtörténeti hagyományra, a kiürült amerikai zsánereket az újhullám személyességével lelkesítette át.

A hetvenes évek elején őrségváltó új-hollywoodi rendezők pályájuk hajnalán arra a világraszóló kísérletre vállalkoztak, hogy beemeljék az európai művészfilm vívmányait az amerikai mozi fősodrába, azonban néhány röpke év és néhány bevadult kísérlet után letettek erről. George Lucas a legszilajabb újhullámos rendezőket is felülmúlni igyekvő, formanyelvi sziporkákkal csurig töltött művel (THX-1138), Francis Ford Coppola a Nagyítás parafrázisával (Magánbeszélgetés), Steven Spielberg egy rendhagyó paranoiamozival (Párbaj), Brian DePalma több improvizációval (Üdvözletek; Szia, anya; Dionüszosz) igyekezett kifejezni hódolatát fétisrendezői előtt, azonban rövidesen valamennyien felhagytak a fősodorbeli művészfilm paradoxonjának megteremtését célzó terveikkel.

A legkitartóbbnak Martin Scorsese bizonyult közülük, noha már karrierje kezdetén tisztába jött vele, hogy művészfilmes ambícióiból neki is fel kell adnia. Fel is adott, ezzel együtt ő mentett át a legtöbbet Új-Hollywoodba a hatvanas–hetvenes évtizedforduló amerikai filmjének forradalmi szelleméből. Karakteres, sokszor az experimentalizmussal kacérkodó stílusának köszönhetően sikerült frissen tartania a hetvenes évek közepétől uniformizálódásnak indult és professzionalizmusba pácolódó amerikai moziban azokat az újító energiákat, amelyeknek Hollywood voltaképp a felemelkedését köszönhette.

[…] Bővebben!

Filmvilág blog