Az ismeretlen jövő közelít felénk a második Terminátor-filmben: filmtörténet, filozófia és építészet határai elmosódnak a hiperreális világ közvetítése érdekében.

A kilencvenes évek elejére az ép ésszel még felfogható (akár kézzel megfogható), a valóságot képként reprezentáló analóg világ mellé (és nem annak helyébe) belép a digitális is, melyben már minden csak adat, végtelen egyszerű elemekből felépülő végtelen összetettségű rendszer. Olyan rendszer, amely a hagyományos tapasztalatnak ellenáll, amely a valóságot már nem annak közönséges, egyszerű képi referenciájaként értelmezi, hanem az 1 és a 0 kapcsolatának manipulációjaként. Az egyik oldalon még mindig a klasszikus fizika folytonosságmodellje és determinisztikus szemlélete, a másikon viszonylag újonnan a valószínűségen alapuló kvantummechanika diszkrét (elkülönült tagokból álló) modellje áll. A tudományos-technikai fejlődés ekképpen átalakítja a világról való gondolkodásmódunkat, valamint a gondolat és annak megjelenítője (a kép, a forma) kapcsolatát. A film és az építészet médiumrokonként, képi reprezentáló eszközként, vagyis belső jellegéből fakadóan köteles bemutatni ezt a változást, mind a megjelenített eredményben, mind a megjelenítés módszerében. A mához közeledve – a képben vagy a kép által kifejezve – egy olyan világszemlélet válik uralkodóvá, mely az életformánkra egyre növekvő hatással bíró technikát helyezi középpontjába. Ahogyan a folytonos és a diszkrét szemlélet, úgy Gilles Deleuze Mozgás- és Idő-képe is egy-egy gondolkodási forma, a valóság leírása különböző megközelítésekben.

[…] Bővebben!

Filmvilág blog