A nemrég elhunyt J. D. Salinger legismertebb művéről, a Zabhegyezőről általában kétféleképpen vélekednek az emberek: az egyik tábornak tetszett a könyv, alapműnek nevezik, kötelező olvasmányként beszélnek róla, a másik felének pedig egyáltalán nem nyerte el a tetszését, egyesek felteszik a kérdést is, hogy minek ez a nagy felhajtás a könyv körül. Bevallom, én sem tartom minden idők egyik legjobb regényének, de különlegessége miatt nem éppen feledhető mű.

Akaratlanul is párhuzamot véltem felfedezni a főhős Holden és pár másik amerikai regény főszereplője között. Bret Easton Ellis sorozatgyilkosa, Daniel Keyes szellemi fogyatékosa és William S. Burroughs narkósa mind-mind egyes szám első személyben mesélik el a történetüket, s mindegyikük a társadalom egy olyan képviselője, aki valamilyen okból a peremen található. Salinger művében mégis az a különleges, hogy Holden egy egész generációt képvisel, az egész társadalom nehézségeivel találja szembe magát.

A regény főszereplője egy 16 éves srác, akit éppen most rúgtak ki a negyedik iskolából. Szerdán kellene hazaérkezzen a szüleihez a téli szünidőre, de őt már pénteken elbocsájtják az iskolából. Nincs kedve idő előtt hazamenni, és a hírt közölni, ezért úgy dönt, hogy szerdáig New Yorkban fog csavarogni. A történetet ő meséli el.

A történet az 50-es, 60-as évek Amerikájában játszódik, a főszereplő életszemléletén keresztül pontos képest kapunk a háború utáni amerikai társadalom értékrendjéről, hétköznapjairól, problémáiról. Az emberek egyféle jólétben élnek, a felnőttek mintha nem érzékelnék a fiatal generáció problémáit, a fiatalok pedig úgy érzik, semmi dolguk az életben, nem találják a helyüket, isznak, alszanak, szórakozóhelyekre járnak, céltalanul tengődnek, nincs elképzelésük a jövőről, s csak annyit tudnak, hogy nem szeretnének olyanok lenni, mint a szüleik. Rideg, szeretet nélküli világ ez, ahol egy olyan érzékeny fiú, mint a főszereplő Holden, magányosnak, szomorúnak és elkeseredettnek érzi magát, minden lehangolja, értelmetlennek látja a jövőjét, nem tud örülni semminek. Az egyetlen örömét kishúgában, Phoebe-ben leli, mellette mosolyogni is tud, ha rágondol, szeretetet érez, az ő szavára hallgat. Phoebe az, aki szembesíti Holdent a saját problémájával, amikor rávilágít arra, hogy a fiú valójában nem tud egyetlen dolgot mondani, aminek szívből örülne, és nem képes megfogalmazni, hogy mi is szeretne lenni. Aztán persze kiböki: azt szeretné legjobban, ha egy zabtábla közepén ő lehetne az, aki megfogná a semmittevő srácokat. Ő lenne a zabhegyező. (Angolul the catcher in the rye.)