Évekkel ezelőtt, amikor megjelent Magyarországon Jodi Picoult könyve, elolvastam a tartalmát valami Pesti Estben vagy Exitben, és el akartam olvasni a könyvet. Kicsit drágának számított az akkori pénztárcámnak, úgyhogy nem tudtam megvenni, a könyvtárban meg soha nem volt bent. Most, évekkel később, végre megszereztem (könyvtárból), és végre el is olvastam. Habár a könyv olvastatja magát, én direkt letettem néha, hogy tovább tartson. El se hiszem, hogy egy hét volt, mire elolvastam. Ha hagytam volna magam elcsábítani, két nap alatt végzek vele.
Egy tizenhárom éves kislány a történet főszereplője, aki az egyetlen tökéletes donor a nővérének, aki a leukémia egy ritka fajtájában szenved. És mindez nem véletlen, a szülei ezért hozták létre őt, Annát, hogy megmentse a nővérét. A történet számunkra ott kezdődik, hogy Anna elhatározza, bepereli szüleit: mostantól ő akar dönteni a saját testéről.
Szülők, akiknek figyelniük kéne mindhárom gyerekükre, és helyesen kéne dönteniük mindegyik sorsáról, egy kislány, aki kétéves ora óta a halállal néz szembe nap mint nap, és a húga, aki születésétől fogva láthatatlan. Egy ügyvéd, aki 18 éves kora óta nem enged magához közel senkit, és egy jogi gyám, aki azóta magányos, mióta egy ügyvédnek tanuló férfi el nem hagyta minden magyarázat nélkül az érettséginél. És a szálak persze összeérnek.
Ez is egy olyan könyv, amit mindenkinek tudok ajánlani, mert van benne humor (az ügyvéd magyarázatain, hogy miért van szolgálati kutyája, nagyon jókat nevettem), szerelem, barátság, és rengeteg kérdés: mi mit tennénk a helyükben? Nincs tökéletes válasz.

“Az egyik hálaadáson, amikor Kate éppen nem volt kórházban, eljátszottuk, hogy normális család vagyunk. Megnéztük a felvonulást a tévében, amikor egy óriási lufi elszabadult, s egy trükkös légáramlat felcsavarta a közelekedési lámpára Manhattan szívében. Nem üveges szószt ettünk az ebédhez, hanem mi csináltuk a húshoz a mártást. Az anyám az asztalra tette a pulya mellcsontját, hogy ketten a családból törjük el, s kívánjunk valamit, mi pedig küzdöttünk rendesen a csonttörés jogáért. Végül Kate meg én lettünk a nyertesek. Amíg a jó fogást kerestem a csont egyik végén, az anyám hozzám hajolt, és a fülembe súgta: “Tudod, ugye, hogy mit kívánj…?” Úgyhogy szorosan lehunytam a szemem, és arra összpontosítottam keményen, hogy Kate állapota megint javuljon, bár eredetileg egy saját CD-lejátszóra gondoltam. Nem én ynertem a csonthúzkodásban, s ez egy kis undok elégtétellel töltött el.”