John Grisham: A manipulátor
Az Egyesült Államok leköszönő elnöke órákkal azelőtt írja alá Joel Backman, a hírhedt washingtoni politikai manipulátor vitát kavart kegyelmi kérvényét, hogy távozik a Fehér Házból. Backman a legutóbbi hat évet egy szövetségi börtönben töltötte, az elnöki döntés következtében azonban egy katonai teherszállító repülőgép fedélzetén az éj leple alatt kicsempészik az országból. Új nevet, személyazonosságot és lakóhelyet kap Olaszországban. Azt senki sem tudja, hogy az elnök csak azért hagyta jóvá az utolsó pillanatban benyújtott kérvényt, mert iszonyatos nyomás nehezedett rá a CIA részéről.
Backman korábban olyan titkok birtokába jutott, amelyek kikezdhetik a világ legfejlettebb műholdas megfigyelő rendszerét. Nem volt hajlandó megosztani információit senkivel, ezért került börtönbe. A különös szabadulás utáni új élete Olaszországban aztán úgy alakul, ahogyan azt mások szeretnék. A Központi Hírszerző Szolgálat ugyanis kiszivárogtatja a hollétét az izraelieknek, az oroszoknak, a kínaiaknak és a szaúdiaknak, és vár. Arra a kérdésre szeretnének választ kapni, hogy ki fog végezni a férfival.
A könyvben benne van minden, ami egy izgalmas regényhez szükséges. Ennél több is: A manipulátorral Grisham olyan területre merészkedett, amit – saját bevallása szerint – nem ismer. Teljesen eltávolodott a tárgyalóteremtől, ebben a regényében nincs ügyvéd, nincs bíró, nincs esküdtszék. Vannak viszont kémek, titkosszolgák, konspiráció, fedett akció – csupa izgalmas dolog. Az utószóban bevallja: „Jogi képzettséget szereztem, a műholdakhoz meg a kémkedéshez nem is konyítok. (…) Úgyhogy ez mind csak kitalálás, emberek. Vajmi keveset tudok kémekről, elektronikus földerítésről, műholdas távközlésről, okostelefonokról, poloskákról, lehallgatásról, mikrofonokról és azokról az emberekről, akik ilyesmikkel bánnak.” Ennek ellenére, Grisham írói képességeinek köszönhetően, a regény nagyon izgalmas, helyenként nagyon is életszerű. Bevallom, a fülszöveget elolvasva mégegyszer megforgattam a könyvet a kezembe: biztos, hogy ezt nem Forsyth írta?!
Persze feltűnt már a felénél, hogy keveset tud a kémkedésről – vagy inkább fogalmazzak úgy: kevesebbet, mint LeCarré vagy Forsyth . A történet helyenként veszít a lendületéből, a romantikus szál bevonása pedig ugyanúgy nem vall Grishamre, mint ahogyan nem passzol a műfajhoz sem. A regény mindvégig élvezhető maradt, nem tagadom, de nekem kissé furcsa volt a bolognai „városnézés” és a „gasztronómiai utazás”. Persze Grishamnek ezt el lehet nézni anélkül is, hogy ő megmagyarázná az utószóban. Én úgy fogtam fel, mint az ő próbálkozását egy kissé más műfajban. Megéri elolvasni.
Comments are closed.