A protestantizmus történetéről szóló viszonylag új és igen alapos művet olvasok éppen Alister McGrath történeti teológia professzortól, aki nem mellékesen molekuláris biofizikus is. Könyvének sok fejezete húzott már a billentyűzet felé, de végül minden esetben írás helyett inkább az olvasás folytatása mellett döntöttem. Bár az alább megosztott fejezet témáját más munkáiban részletesebben taglalja, úgy gondoltam, hogy ez a viszonylag rövid összefoglaló, figyelembe véve az oldal olyan sok olvasóját foglalkoztató kozmológiai kérdéseket, a beszélgetések és az együtt tanulás hasznos platformja lehet, így most a könyv által felvetett gondolatok ízlelgetése közben, néhányat meg is osztanék.

A címben megfogalmazott kérdéskört is taglaló fejezet bevezetőjeként a professzor a természettudományok és a hit közötti kapcsolatról beszél, rámutatva, hogy sokak fejében a kettő közötti bármilyen pozitív összefüggés eleve kizárt vagy legalábbis megkérdőjelezhető, pedig a „vallás és a tudomány közötti háború” sztereotípia a késő XIX. század szülötte, ami modern tudományos körökben ma már elfogadhatatlan felvetésnek számít.

A tudomány és a vallás közötti kölcsönhatás túlságosan összetett és érdekes ahhoz, hogy ilyen végletekig leegyszerűsített és pontatlan formában közelítsük meg. A tudománytörténet fejlődése szerencsére lehetővé teszi a pontatlanságok helyreállítását.

Régóta ismert tény, hogy a Nyugat-Európára jellemző keresztény intellektuális környezet nagyban hozzájárult a természettudományok megjelenéséhez. A keresztény teremtéstörténet megerősíti a világegyetemben tapasztalható rendet és szervezettséget, illetve, azt a felvetést, hogy a természet tanulmányozása közvetett módon elismeri és tiszteli a természetben megmutatkozó isteni bölcsességet. Az utóbbi évek tudományos munkái azt is felvetették, hogy a természettudományok megjelenése nem egyszerűen a kereszténységnek, hanem különösképpen a protestantizmus elterjedésének köszönhető, jelentős részben a Biblia értelmezésében bekövetkezett változások miatt.

Ezt a változást, illetve a kereszténység igen összetett kapcsolatát a természettudományokkal, néhány konkrét esettel lehet a legjobban szemléltetni. Ezek közül az első a Kopernikusz felfedezései körül kialakult vita.

A protestantizmus egyik alapelve, hogy minden vagy legalábbis a legtöbb bibliaértelmezés feltételes, vagyis nem végleges, illetve, hogy az egyház feladata a szentírás értelmezésének folyamatos felülvizsgálata annak érdekében, hogy elkerüljék egy ilyen fontos szöveg helytelen, megszokásból elfogadott értelmezését. A középkorban a Bibliát néhány alapvető, és akkoriban biztosnak és állandónak vélt alapfeltevésből kiindulva értelmezték. Az egyik ilyen alapfeltevés volt, hogy a nap és valamennyi égitest a Föld körül forog. Az eredmény nyilvánvaló volt: a Bibliát ennek fényében értelmezték és úgy gondolták, hogy az alátámasztja a geocentrikus modellt.

1540-ben Nikolaus Kopernikusz lengyel csillagász ezt az alapfeltevést vonta kétségbe Az égi pályák körforgásai című művében, amit csupán halála után, 1543-ban adtak ki. A heliocentrikus modell felállításával a mű szenzációnak számított.  Kopernikusz leírta, hogy a rendelkezésre álló asztronómiai bizonyítékok legjobb magyarázata, hogy a bolygók keringenek a Nap körül és egyedül a Hold kering a Föld körül. Az elmélet még némi pontosításra szorult, annak végleges elfogadása pedig Johann Kepler részletes munkáinak kidolgozásáig, vagyis a XVII. század első néhány évtizedéig váratott magára.

Kopernikusz elméletének első védelmezőinek két tényezővel is meg kellett birkózniuk. Először is megfigyelésen alapuló bizonyítékokat kellett gyűjteniük arról, hogy a Föld és a többi bolygó kering a Nap körül, másodszor pedig demonstrálniuk kellett, hogy nézeteik összhangban állnak a Bibliával, amit addig egy geocentrikus világképet előfeltételezve értelmeztek.

Nem kérdés, hogy a heliocentrikus világkép elterjedése katolikus és protestáns körökben is arra késztette a teológusokat, hogy bizonyos bibliai részleteknek a korra jellemző értelmezését újravizsgálják. Még ma is széles körben elterjedt nézet, hogy Kálvin kategorikusan elutasította a heliocentrikus modellt, mert az, a vélt történet szerint, ellentmond a Bibliának. A történet forrása Bertrand Russell brit ateista filozófus sebtében összekapott, A nyugati filozófia története című könyve, amiben a szerző kijelenti, hogy Kálvin „ezzel a szövegrésszel rombolta le Kopernikuszt: ’megerősítette a földet is, hogy meg ne induljon’ (Zsoltárok 93:1) és feltette a kérdést, hogy ’Ki helyezné Kopernikusz tekintélyét a Szent Lélek fölé?’”¹

Russellt azóta számtalan szerző idézte és idézi a mai napig a forrás kritikus vizsgálata nélkül, ami elég sajnálatos, mert az „idézet” teljes mértékben kitaláció, a félrevezetés kiindulópontját pedig azóta sem sikerült teljes bizonyossággal beazonosítani. Egy biztos, Kálvin egyetlen írásában sem állított ilyesmit, ami egyébként sem állna összhangban teológiai módszereivel. Russell minden jel szerint Andrew Dickson White reménytelenül pontatlan, a Tudomány és a teológia közötti harc története a kereszténységben (1896) című művéből idézett, anélkül, hogy ellenőrizte volna annak igazságtartalmát.

A helyzet épp fordítva állt. Kopernikusz elmélete jelentős mértékben igazolta a protestantizmusra jellemző és Kálvin által kidolgozott teológiai módszert. Bár egyes bibliai részletek azt is sugallhatják, hogy a Nap kering a Föld körül [A leggyakrabban felhozott ilyen részek a Zsoltárok 93:1, 19:1-6 és a Józsué 10:12-14], Kálvin úgy vélte, hogy ezeket a részeket az ókori emberek felfogásához igazították és eszerint kell értelmezni őket. [Én mindenesetre fontosnak tartom megjegyezni, hogy bár számtalanszor olvastam a kérdéses részeket, soha nem jutott eszembe, hogy ezek egy geocentrikus világképet sugallnának, ami egyúttal azt is mutatja, hogy milyen fontosak a magunkkal hozott nézetek a Biblia, vagy történetesen bármilyen kérdés értelmezésénél.]

Kálvin ezzel alapvetően azt akarta kifejezni, hogy az isteni megnyilatkozás kulturális és antropológiai szemszögből is feltételes módon és formában érkezik, aminek eredményeként az értelmezést is ilyen megvilágításban kell folytatni. A megközelítés egyébként a judaizmus és a kereszténység számára sem számít újdonságnak.²

Kálvin úgy gondolta, hogy Isten alkalmazkodik az emberi elme és szív felfogóképességéhez és olyan képet fest Magáról, amit meg is érthetünk. Egy jó szónok tisztában van a hallgatóság korlátaival és ehhez igazítja üzenetét. Amikor Isten megnyilatkozik nekünk, nem úgy teszi, ahogy ezt Önmaga előtt tenné, hanem a mi emberi kapacitásunkhoz igazodva. Ezért olvassuk azt, hogy Istennek karja, szája vagy egyéb emberi tagjai vagy földi kellékei vannak, amik szemléletes szóképekként és saját intellektuális képességünk szintjén segítenek megérteni Isten lényegét.

Ezek az elképzelések komoly hatással voltak az angol nyelvterületek tudományos elméleteire, főleg a XVII. században. Edward Wright például azzal védte meg Kopernikusz elméletét a Bibliát minden tekintetben szó szerint értelmezőkkel szemben, hogy kifejtette, egyrészt a Biblia nem a fizikával foglalkozik, másrészt, hogy annak nyelvezete „a hétköznapi emberekhez alkalmazkodik, ahogy egy dadus szól a kisgyerekhez.” Mindkét megközelítést Kálvintól kölcsönözte.

Miközben a Kopernikusz körüli viták nagyrészt pozitív eredménnyel végződtek, fontos ösztönzést adva a Biblia tudományos értelmezésének, a XIX. század egy sokkal problémásabb vitát tartogatott a kereszténység számára, aminek bemutatása egy másik írás feladata lesz.

1. Bertrand Russell, History of Western Philosophy, 2. kiadás (London: George Allen & Unwin, 1961), 515. o.
2. Stephen D. Benin, The Footprints of God: Divine Accommodation in Jewish and Christian Thought (Albany: State University of New York Press, 1993).

Tudomány és technika – Idők jelei