Xantus János filmje nem adja alább az élet nagy kérdéseinél. A halálról szól, szenvedélyről, önpusztításról, a vegetáló magánlét dühödt elutasításáról és a magánboldogság extázisának dühödt vágyáról. Teszi mindezt egy napjainkban játszódó, hangsúlyosan és vállaltan csak a magánlét szférájában maradó kamarajáték keretében. Nagybetűs szavakat és inkább a bölcselet vagy a lélektan tárgyába vágó fogalmakat elevenít meg. Olyan végső kérdésekkel birkózik, melyekhez óvatos, és a filmművészet korlátait ismerő alkotók csak nagy történelmi témák segítségével szoktak nyúlni.

Az elsőfilmes rendező azonban éppen a köznapi élethelyzetekben fedezi fel a legsúlyosabb létkérdéseket. Nem konstruál különleges „határhelyzeteket”, a jólismert szerelmi háromszög segítségével akar súlyosan szólani. Mintha azt sugallná, nagy történelmi fordulókon bárki átélheti az élet legizzóbb ellentmondásait, a jelentéktelen mindennapokban viszont kevesen, s talán ez az érdekesebb.

Xantus János már indulásával, főiskolai, majd Balázs Béla stúdiós rövidfilmjeivel nagy figyelmet ébresztett. A Werther élete, a Diorissimo, a Női kezekben mind valamely kulturális vagy hétköznapi közhelyet „fordított ki”, tett nevetségessé vagy félelmetessé. A Werther élete például kiprovokált dokumentum-helyzetgyakorlatból bányászott ki, félredobva a kölöncös kulturális hagyományt, valami filozofikusan „kísérleti”, szomorú emberi drámát. 

[…] Bővebben!

Filmvilág blog